…a szenvedély ural mindent.

És mi engedelmeskedünk...

uffy Angel mellkasán fekszik. Csöndben egymás mellet fekszenek. Szavak nélkül is megértik egymást. Angel fejében az jár, hogy ez nem a valóság, míg Buffy egy „hatalmas csoda történt” velünk motoszkált.

- Szép hangja van. Tamm- tamm, tamm- tamm.

- De furcsa érzés, még.

- Örülök, hogy nem beszéltük le magunkat róla. Működni fog ugye?

- Hát persze.

- Olyan álmos vagyok. De azért szeretnék…

- Mit? Azt nem lehet… na nem mintha én nem…

- Nem, nem, nem kimerültem és kellemesen eltompulta. És te?

- Egy kicsit.

- Én, én szeretnék ébren maradni, hogy tovább élvezhessem ezt a napot.

- Aludj.- És megpuszilta a lány homlokát- Holnap is egy ugyan ilyen nap lesz.

Buffy félálomban megszólal.

- Angel! Életemben most először érzek így valaki iránt.

- Hogyan?- Kíváncsiskodik.

- Ahogy mindig is szerettem volna. Mint egy normális lány, aki a normális barátja karjaiban alszik el.

- Hm…- Szól lágyan.

- Tökéletes.- Buffy átöleli a férfit, és szorosan hozzábújik.

Még mindig nem hiszi el, hogy ez a valóság és nem csak egy álom. Angel megint megcsókolta haját és hagyta, hogy mély álomba zuhanjon élete szerelme.

Még egy kicsit figyelte, ahogy a lány alszik, majd őt is elnyomta az álom.